Philip K. Dick – A ​jövő orvosa

Amit szerettem benne:

Rendkívül kedvelem az időutazós történeteket, a Vissza a jövőbe is nagy kedvencem, úgyhogy eléggé motoszkált a fejemben, hogy biztosan jó regény, alig vártam, hogy végre kézhez kapjam.

Annak ellenére, hogy nem mai darab (1960-ban publikálták először) meglehetősen élvezhető stílusú, nem is igazán éreztem azt, hogy ez ennyire régi lenne. Első perctől kezdve szórakoztató, leköti a figyelmet. Már néhány oldal után kibontakozik a cselekmény, ami nem is probléma, mert egy kisregényről beszélünk (összesen 178 oldal+az ajánlások a végén).

Jim egy átlagos, napsütötte reggelen indul el a városba, ám oda már nem sikerül elérnie, mert autóbalesetet szenved és különös módon a jövőben találja magát. Noha, már eleve a jövőben vagyunk, hiszen főszereplőnk önvezérlő autóban utazott. Ez önmagában érdekfeszítő történetnek tűnik, de az író még meghinti az egészet azzal, hogy ez a társadalom, ahová orvosunk csöppen nem egészen olyan, amilyet az ember el tudna képzelni az őt követő nemzedékeknek. Elképesztően tetszett az a világ, amit Dick elénk tár ennél a jelenetnél. Intelligens és szellemes módon játszott azzal, hogy milyen lehet egy feltételezhető jövőkép; én egyes jeleneteknél teljesen elvesztem benne. A könyv első 70 oldala túlságosan tetszett, nem tudtam abbahagyni az olvasást, annyira magával ragadtak az események és ez a különös, furcsa világ. Plusz pont azért, hogy még a nyelvhasználatra is figyelt PKD, hiszen valóban változhat és változik is az évek során.

De nem csak az időutazás és az időhurok volt fontos és meghatározó elem a kötetben, helyet kapott itt még pl. a társadalom is vagy a túlnépesedés problémája (utóbbi kicsit bizarr módon volt bemutatva). Zseniális ötletnek tartottam azt, hogy hogyan viszonyulnak a gyógyításhoz és magához a halál témához a (lehetséges) jövő emberei, ebből a helyzetből alakul ki a regény konfliktusa.